Utak önmagunkhoz

"A pszichológia ... mára azt is kikutatta, hogy mely személyiségi tényezők segítik elő azt, hogy az ember képes legyen hatékonyan cselekedni önmagáért és másokért. Ezáltal azt is megtudtuk, hogy mi az, amit nekünk szülőként, pedagógusként a nevelés során elő kell mozdítanunk, ha azt szeretnénk, hogy gyermekeink erősek és küzdőképesek legyenek.
Az első fontos tételünk a reziliencia, vagyis a lelki ellenálló képesség kifejlesztése. A reziliens személyiség rugalmas, hajlékony. Resalire azt jelenti, előre, hátra hajolni, és közben egyenesen megmaradni, nem eltörni. Ebből származik a reziliencia kifejezés. Ilyenné kell edzenünk magunkat! Ahogy az acél is úgy edződik meg, hogy fokozódó terhelésnek teszik ki, úgy az embernél is a különböző nehézségekkel való megküzdésben izmosodik meg a reziliencia képessége. Ezt úgy érhetjük el, hogy túlvédés helyett önmagunkat és gyermekeinket is -természetesen átgondoltan, teherbíró képességünknek megfelelően - kitesszük olyan helyzeteknek, amelyek során megtanulunk testileg-lelkileg küzdeni magunkért.
Második tételünk a tanult optimizmus. ... A depresszió egy olyan kognitív, pesszimista munkamód, vagyis a gondolkodásban előálló torzulás és annak nyomán bekövetkező kedélyállapot-zuhanás, melynek hatására a világot sötét szemüvegen keresztül látjuk. Már volt szó arról, hogy helyzetünket többféle nézőpontból érdemes megvizsgálni, mert ezáltal el tudunk mozdulni egy beszorult állapotból. A depressziós ember ezzel szemben lecövekeli magát egy fix állásban, és azt mondja: engem senki sem szeret, mindenki gazember, értelmetlen az életem, nincs jövőképem! Az általánosítások (mindenki, senki, soha, mindig) nagyon jellegzetesek a depresszió világában, de persze ezek a kijelentések mindig sántítanak. Ha például azt mondod, hogy mindenki utál téged, akkor én visszakérdezek, hogy egyet se tudnál mondani, aki szeret? Mert ha csak egyet is tudsz mondani, akkor a tétel logikailag ne érvényes. ... A tanult tehetetlenségről mindannyian hallottunk: ... Ha nagyon sokszor kerülünk beszorult helyzetbe, amelyet sehogy sem tudunk megoldani, akkor hiába tárják ki előttünk a képzeletbeli kaput, nem rohanunk a szabadulás irányába, mert már nem bízunk abban, hogy van kiút. ... Az optimizmus ... a téves vélekedésekkel ellentétben nem veleszületett, hanem tanult képesség - bár hozzá kell tennem, nagyon hamar eltanuljuk, már az sem mindegy ebből a szempontból, hogy édesanyánk hasában milyen hormonokat kapunk. Ott kezdődik a folyamat, hogy vajon reménytelenséghormonokkal, stresszhormonokkal vagy szeretethormonokkal áraszt el bennünket. Vajon képesek vagyunk-e a jövőt minden elszenvedett vereségünk ellenére is valahogy biztatóak látni, vagy legyőz a tanult tehetetlenség, a pesszimizmus, és önártó módon tekintünk a világra? A pesszimista ugyanis saját magát pusztítja. Ha ezt belátjuk, akkor ráeszmélhetünk, mennyire fontos, hogy képesek legyünk magunkat "átnevelni", és kialakítani azt a szokást, hogy amikor valami nagy csapás ér minket, föltegyük magunknak a kérdést: vajon miért kaptam ezt? Mire akar ez megtanítani engem? Mi lehet az üzenete? A legnagyobb nyomorúság idején is feltehetjük magunknak ezt a kérdést: mit tanulhatok abból, ami velem történt? Nagyon súlyos vereséget szenvedtem, majd belehaltam - de mire tanít?
Tételesen igazolta a pszichológia, hogy az általam felsorolt pozitív feldolgozásmódok segítségével nagy katasztrófákat is át lehet vészelni lelkileg, és a megküzdési folyamat során az egész személyiségünk megváltozik. Élettani vizsgálatok bizonyítják, hogy a poszttraumás személyiségfejlődés eredményeként - egészen bámulatos! - új program íródik az agyunkban. Egyébként vannak szerencsés emberek, akik ezt a belső átalakulást egy nagy trauma után úgy kapják meg, mint égi adományt: attól kezdve nem félnek se az élettől, se a haláltól, melegszívű, altruista, másokat segítő, bátor, bizakodó, tettre kész, a kapcsolatokra fókuszáló személyiségekké válnak. A poszttraumás személyiségfejlődés révén új ember születik a katasztrófából.
Bagdy Emőke: Utak önmagunkhoz