Utak önmagunkhoz

"Hogyan gondozhatjuk a bánatot?
A leghatalmasabb veszteség egy ember életében talán az, ha a gyermekét elveszti. Ez egy olyan jelegű trauma, mintha az énjének egy darabja halt volna meg. Elveszett az, aki a szeme fénye, életének legfontosabb szereplője volt. Ennek az iszonyatos fájdalomnak a feldolgozásához egy gyászrítust kell pszichológiailag végigvinni, hogy az ember képes legyen tovább élni, hogy ne betegedjen, ne haljon bele a gyereke halálába. Ahhoz, hogy túl tudjon jutni a legnehezebb időszakon, nagyon fontos ritualizálni a történéseket, vagyis bármilyen fájdalmas, előhívni mindazokat a pozitív élményeket, amelyek a gyerekkel kapcsolatosak voltak életet kezdetétől fogva. Elővenni a fényképeket, felidézni régi kedves eseményeket, és szabad utat engedni a folyamatnak, hogy szakaszosan lezajlódjék. Fontos, hogy legyen egy olyan aktus, amely azt üzeni, hogy az elhunyt örökké élni fog - persze soha nem hal meg bennünk az, akire emlékezünk, de nagyon jól beválik, ha ezt szimbolikusan is jelzik, például ültetnek egy fát, olyat, amit a gyerek szeretett, vagy ami a szülő számára szimbolikusan kifejezi az örök életet. Ezáltal veheti tudomásul a lélek a tudomásul vehetetlent, és képes lesz lassacskán túljutni a gyásznak a nagyon mély és kártékony szakaszán.
De akármilyen kis apró veszteségről van is szó, mindenkinek csak azt tudom ajánlani, hogy nem maradj vele egyedül! Gondozd a bánatodat! A pszichológia erre ma már nagyszerű, hatékony eljárásokat, utakat, módokat kínál. Ott van például a pszichodráma, amely a lelki folyamatokat játékban jeleníti meg. Viszel az életedből egy fájdalmas helyzetet: például nem értél oda időben haldokló szerettedhez, és így anélkül hunyt el, hogy elbúcsúzhattál volna tőle. Mindez dramatikusan eljátszható. Te vagy a protagonista, a főhős, és a csoport tagjai a többi szereplő bőrébe bújva asszisztálnak neked, segítik a folyamatot. A játék ezt a beokosodott, beragadt fájdalmat átteszi a mintha-realitás szintjére. Az egyik csoporttag egy képzeletbeli helyzetben megszemélyesíti azt, akit elveszítettél, így el tudsz búcsúzni tőle. Bár az események nem a valóságban zajlanak, a lélek a szimbolikus aktusban fel tudja szabadítani a letokolt, traumatikus feszültséget, s átélheti a megváltó megkönnyebbülést. A feszültség, amit magadba temettél, ki tud annyira szellőzni, hogy már nem pusztítja a szervezetedet, nem okoz betegségeket. A pszichodráma lehetővé teszi, hogy bármelyik szereplő "bőrébe belebújj", te legyél a sértő, támadó, az ellenséged maga, miközben saját egykori helyzetedet is újraélheted, jelenkori okos, tapasztalt éned pedig melletted tud állni, hogy segítsen."
Bagdy Emőke: Utak önmagunkhoz