"A társas megküzdést szakmai nyelven diádikus copingnak nevezzük, és a kutatásokból tudjuk, hogy a szeretteinktől kapott támogatás óriási jelentőségű, egy tratuma utáni felépülésben. Beszélhetünk delegált diádikus megküzdésről is. Ilyenkor arról van szó, hogy a traumát átélt ember elmondja egy bizalmasának (vagy legalábbis jelzi), hogy mi történt vele, ámde a személy egymaga kevésnek érzi magát a segítéshez, és bevon másokat, szerencsés esetben szakembert, pszichológust. Ez a deledált diádikus megküzdési út, hogy nem hagyod az egyént cserben, közvetve segítesz. Soha ne azt fejezd ki és üzend a traumatizált személynek, hogy itt vagyunk ketten, két szerencsétlen, mert te sem tudod mit tegyél, de én se tudok mit kezdeni azzal, amit rám bíztál. Persze megtörténhet, hogy amit megtudtam, az engem is úgy lesújt, hogy már gondolkozni sem bírok, mert a lelki rendszer olyan, hogy képesek vagyunk átvenni a másiktól a szenvedést, a tehetetlenséget, mélyen átélni mindazt, amit ő elmondott nekünk. De azt, hogy itt nincs mit tenni, soha ne mondjuk neki! Már csak azért se, mert még a legrémületesebb történés esetén is van mit tenni. A delegált diádikus támasz tehát az, amikor valakit behívunk a helyzetbe, hogy segítsen, vagy valahova elkísérjük az illetőt, ahol majd segítséget kap."
Bagdy Emőke: Utak önmagunkhoz