Utak önmagunkhoz

"Ha már a trauma idején ilyen súlyos elfojtás történik, akkor előfordulhat, hogy disszociatív személyiségzavar üti fel a fejét, vagyis a traumatizált, a súlyosan bántalmazott vagy esetleg a szenvedést, katasztrófát átélt személyiség lehasítja a drámai történést. Az az alszemélyisége, amely átélte a borzalmat, önállósul, és hol az egyik, hol a másik, sérült lénye működik benne. Egyik sem tud a másikról. Az önállósuló és elszigetelődő sérült én melletti, megmaradó ép személyiség teszi lehetővé a túlélést, elviselést. A lelki rendszer csodája, hogy képes a katasztrófahelyzetek idején önmentő megkettőződésre. Vigyázat, ez nem szkizofrénia! Az egészen más elmekárosodás. A disszociáció a tudatos és az érzelmi én közötti szakadás. Néha valóban életben tartó szerepe van. Egy lágertörténetet elmesélő asszony megélte, hogy benne a kétségbeesés és halálfélelem mélypontján megszületett egy bátor, a többieket erősítő, profetikus lénye, akiről ő úgy szerzett tudomást, hogy a társai mondták el később. Állította, hogy nem tudott erről az énjéről, csak a rémületben élőről volt tudomása. Az esetek többségében azonban nem a szélsőséges disszociatív mechanizmus jellemző, noha igazolást nyert, hogy fordulatszerű mentális kapcsolási átrendeződés és munkamód figyelhető meg a szeizmikus lelki történések nyomán. Az elfojtásra törekvő erők azonban intenzívek.
A nagy katasztrófák után általában ennek a különleges agyi változásnak a mentén olyan belső parancs érvényesül, hogy ne beszélj róla, ne mondd el senkinek! Tudjuk, hogy a holokauszt elszenvedői a velük történt eseményekről évtizedekig nem beszéltek. Nem azért, mert nem volt szabad, hanem azért, mert képtelenek voltak rá. ... Csak sajnos az a baj, hogy amit elfojtunk magunkban, az megbetegítő tényezővé válik. Olyan, akár egy rejtett kórokozó a lélek számára, amely alattomosan destruktív folyamatokat indít el. ... A titok hordása ... olyan különös lelkiállapotot idéz elő, amelyben az egyén úgy érzi magát, mint egy elkülönítőben, távolság teremtődik közte és a többiek között, gyanakvó érzések lepik el, vajon ki és mit tud a titkáról. Olyan érzésektől szenved, mintha mások már kifürkészték volna vagy kitudódhat valamiképp, amit rejteget. Azt a nagy feszültséget, amit egy-egy traumatikus eseményhez kötődik, és aminek a külvilágba, esetleg a támadó, traumát okozó személy felé kellene távoznia, a szervezet visszafordítja önmaga felé. Úgynevezett autodestruktív feszültség alakul ki, ami az ember saját szerveit betegíti meg, marcangolja szét. A lélek sokszor testi tünetekben jeleníti meg azt, amit szeretne elmondani, de nem tud. "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek." Ezt a mechanizmust szomatizációnak nevezzük. Tulajdonképpen egy különleges átfordításról van szó. Azt, ami történt, az ember nem verbálisan közli, hiszen erre nem képes, hanem valamilyen betegségnek látszó tünet formájában. A tünet azonban beszédes kifejezője a lelki bajnak. Például, ha az egyén úgy érzi, hogy a kínt már nem bírja elviselni, nem tudja megemészteni a vele történteket, nem veszi be a gyomra, akkor éppen ezekben a szervekben lesznek tünetei. A hiszteriform áttétel során az illető olyan testi tüneteket produkál, amelyek egy valóságos, súlyos betegség képzetét keltik."
Bagdy Emőke: Utak önmagunkhoz