A születés misztériuma

 

„Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek… 

Általatok érkeznek, de nem belőletek.

 Testüknek adhattok otthont, de a lelküknek nem. 

Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, 

ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.”  

            

 Kahlil Gibran

A legtöbb fejlett kultúrában e kilenc hónap jelentette a nőiség legnagyobb misztériumába való beavatást, ez után válhatott csak a nő nemének teljes jogú képviselőjévé. A szülés-születés mindig kettős misztérium volt, és elválaszthatatlanul kapcsolódott hozzá a lélekvándorlás őstudása. 

Misztérium volt az anyaság, mint a nővé avatás legmagasabb szintje, és misztérium az új élet születése szempontjából. Összekapcsolódó sorsforduló, amelyben két ember testi-lelki-szellemi erői fonódtak hihetetlen erővel össze, hogy megteremtsék egy új élet születésének lehetőségét.

Ekkor még sokak számára ismert volt a tudás, hogy szülés-születés néhány órába sűrűsödve szimbolikusan megmutat múltat és jövőt, és ez messze túl a biológiai folyamatokon, mindig és mindenkor magában rejti a magasabb értelemben vett emberi továbbfejlődés lehetőségét. Ahogyan a tibeti hagyomány mondja – „a születés híd múlt és jövő között.”

Minden kultúra ekként tisztelte és építette saját vallási, társadalmi rendszerébe. Talán fontos lehet számunkra is annak megértése, hogy mit jelenthetett egykor ez a hatalmas ünnep, amit mi igen szimbolikus módon a halállal, a haldoklással együtt a kórházak (kór = betegség, tehát a betegség háza) falai közé száműztünk, meglehet éppen azért, hogy ne kelljen szembenéznünk valódi mélységeivel. A születés misztériumának vizsgálatával talán felébredhet bennünk mindaz, amit ma ennek teljességéről elfelejtettünk.

Érdekes módon éppen a születés rejtélyeiről viszonylag kevés emlék maradt ránk. Nem véletlenül, hiszen a két kapu közül ez volt az, amely a földi világ nézőpontjából gondtalan ünnepnek számított, nem úgy mint az út végén nyíló másik, minden evilági félelem legnagyobbika… Ünnepnek számított, gondtalan sorsfeledt ünnepnek, amely egyre inkább háttérbe szorította az arra való emlékezést, hogy a születés teljesebb értelemben valami mást jelent, mint egy új élet megjelenését a földön.

A születésre ekkor még úgy tekintettek, hogy vendég érkezik a földre. Olyasvalaki, aki újabb lehetőséget kap arra, hogy életfogytiglan megpróbálja végre rendezni mindazt, amit korábbi életeiben nem sikerült. Úgy gondolták, hogy a megszületés újabb kísérlet arra, hogy a lélek, „amint a mennyben, azonképpen itt a földön is” megteremtse a magasabb világok bölcsességének és szeretetének törvényszerűségeit.

Azért, hogy a mélység és magasság között, a sűrű, nehéz föld, és az éterikus könnyű lég határán, az ember önmagában szintézist alkosson, az egek világába emelve-transzformálva mindazt, ami e nehéz anyagi erőkből átalakítható. A magas kultúrák orvoslása még emlékezett minderre, hiszen azelőtt keletkezett, hogy felhangzott volna a Hermészi kérdés:

„Ó emberek hová sodródtok? Ittasak vagytok; kiittátok a nemtudás italát; az legyűrt benneteket, s most még ráadásul ki is okádtátok.” (Corpus Hermeticum)

A megszülető ember feladatának tekintették, hogy az anyag sűrű fátyolán és az öt érzékszerv könnyen kizárólagossá váló és ezáltal tévútra vivő világán keresztül lassan újra képessé váljon látni, és múltjára visszaemlékezve megvalósítani mindazt, amiért érkezett. Hiszen az anyagi világba való merülés egyik fontos célja, az anyagon keresztüllátó, azt az alkimisták aranyává nemesítő létezés elérése volt.

Minden magasan fejlett kultúra orvoslása szellemi volt, és még a hippokratikus orvoslásban is sokáig ismert volt a gyermeket és az egész világot teremtő erők elemekben való tükröződésének tana.

Az öt elem, az anyagi világ öt teremtő erőcsoportja, melyet sokan sokféleképpen neveztek. Az elnevezések földi, szó szerinti értelmezésén elindulva sokan tévedtek el és kerültek tévutakra velük kapcsolatban.

Az öt elem nem más, mint az anyag prizmáján megtörő magasabb erők öt csoportja. Ahogy a napfény megtörik az üvegen keresztül a szivárvány színeit alkotva, úgy polarizálódik a kozmosz ereje megtörve, lelassulva az anyag sűrűjében. Ahogy a szivárvány színei megalkotják az alapszíneket, úgy alkotják meg a magasabb világokból származó erők is a föld, a víz, a tűz, a levegő, és az üresség erőcsoporjait.

Ahogyan senki, akinek jó a szeme nem kételkedik a színek létében, ugyanúgy senki, aki képes volt behatolni az elemek nevét jelentő szavak mögé, nem kételkedett az öt elem létében, hiszen felismerhette működésüket. Tekintsünk rá a régi szakrális orvoslás, a mindenkori szellemi tudás anyagfeletti színeket látó szemével a szülés és születés misztériumára, az élet keletkezésének a tudomány előtt máig feltáratlan nagy titkára.

A nagy titokra, amely a földi világ legmagasabb rendű lénye, az ember számára, hihetetlenül szimbolikus módon a szeretkezéssel kezdődik. Azzal a pillanattal, amikor egy férfi és egy nő, testében és lelkében egy rövidke pillanatra eggyé olvad azért, hogy a női test kelyhében megjelenhessen egy „égi könnycsepp”, egy új emberi élet keletkezésének földi temploma.

Eggyé olvadnak, mint a két földi polaritás képviselői, és erre a pillanatra a földi kettészakítottság újra egységgé lesz. Olyan találkozás ez, amelyben meg lehet élni azt az egységélményt, amelyet a kettéhasadt földi erők egymásba feszülésének kioltódása, harmonikus kiegyenlítődése teremt. Ez az a pillanat, amelyet testünk biológiája és genetikai fejlődése az orgazmus testi és lelki érzéseivel képezett le, és amelyet valódi tartalom és háttér nélkül hasztalan hajszol bárki, hiszen e nélkül igazán szomját úgysem olthatja vele.

Sok kultúra ismerte és próbálta az emberi szexualitást, mint életünk természetes részét átnemesíteni, titkait megértve a vágyak öncélú kényeztetéséből a misztikus egyesülés szellemi magasságaiba emelni. A szenvedélyek magas szintű feloldása lehetőséget teremtett arra, hogy a fogantatás megfelelő szellemi bölcsője legyen az érkezőnek.

A fogantatás testi-lelki egységélményét a hagyományok, de a regressziós pszichoterápiák megtapasztalói is egyfajta szívóerőként, örvényként írják le, amely a megszületendőt a szeretkező párhoz, majd az anyai ölbe vonzza. A tibeti tantrikus gyógyászat szerint a szülők lénye az egyesülés pillanatában kaput alkot, melyen át a leendő gyermek tudata az anya testébe érkezik. Új élet azonban csak akkor foganhat, ha az egyesülés pillanatában a születendő szellemi lény (az, aki inkarnációról inkarnációra vándorol), és az őt újra testbe vonzó karmikus lélekerők, valamint az öt elem erői is jelen vannak.

Hermész Triszmegisztosz így beszél a fogantatást megelőző pillanatokról:

„A még létre nem jött anyagnak nincs alakja; az akkor keletkezik, amikor működésbe lép… Mert minden, ami megmutatkozik, létrejött előzőleg, miáltal megnyilvánulása kibontakozhatott.”

Nagyon fontos ez, hiszen nem más, mint az élet keletkezésének, kibontakozásának pillanata. Ez az a pillanat, amelyet a természettudományos orvoslásnak soha, sehol sem sikerült rekonstruálnia, és amelyet hiába keres, mivel olyan erők közreműködése kell hozzá, amelyek fizikai mérhetetlenségük folytán számára elérhetetlenek.

A nők gyakran ma is képesek érzékelni ennek a kapunak a megnyílását, a fogantatás pillanatát. Ekkor még csak szelíden végigsimítja őket az a hatalmas erő, amely majd az idő eljövetelekor hatalmas folyamként áthömpölyögve testükön megnyitja őket és lágy melegséggel, vagy éppen dübörgő véres csatában, de áthozza gyermeküket a fények és árnyékok birodalmába.

 Az anyaméhben, az apai „magcsepp” és az anyai „vércsepp” találkozásával, a leendő gyermekhez kapcsolódó fényerők, az anyagprizmán öt elemmé polarizálódva megindítják a genezist és elkezdik anyagi síkon is építeni a gyermek testét. Ehhez minden elemre szükség van. Ha a föld elem formaalkotó ereje nincs jelen, nem alakul ki forma. A víz elem lágy feloldó hatása híján a sperma és a pete nem egyesül. „A tűz elem nélkül az embrió nem érik meg, a levegő elem nélkül nem növekszik, míg az éter (üresség) elem nélkül nem adódik hely a növekedéshez.” (Négy Tantra)

A lélek az anyaméh biztonságos, védett templomában megkezdi felépíteni mindazt, ami egy életen keresztül otthonává lesz. A gyermek, aki szülei sorsának találkozási pontján, életerejükből indul el útjára, és kezdetben erősen hordozza testi-lelki örökségét. A csecsemő formája, arányai, és tulajdonságai azonban sok mindent elmondtak a beavatott szemlélőnek a gyermek korábbi életeiről, eljövendő feladatairól egyaránt. Annak, aki tudta, hogy ebben a testben ismét Hermésszel szólva:

„…az anyagtalan tükröződik a megtestesültön, ahogy a megtestesült is tükröződik az anyagtalanon. A Jellem maga a Sors” 

A köztes létben töltött idő vége felé az újjászülető ember megtisztulva és megerősödve korábbi inkarnációs tapasztalataiból alakítja ki megszületendő tudatát. Azt a tudatot, vagy ha úgy tetszik lelket, amelynek erőivel az új testét felépíti majd, és amely fizikai lenyomata ennek a léleknek.

Figyelemre méltó és szimbolikus módon a megszületendő magzat néhány hét alatt megismétli a fizikai evolúciót, és a 3. hónap végére megformázza és kialakítja azt a csodálatos és hihetetlenül finom testet, amely egyszerre hasonló a többi emberéhez, de mégis egyedi és megismételhetetlen. Ebben a korszakban a megszületendő már erősen ki van téve a különböző őt ért hatásoknak.

Különösen az anyának van nagy szerepe az egészséges magzati világ biztosításában, ezért a régi kultúrákban a születés előtti időnek mitologizált, rituális kereteket adtak, hogy a várandósság alatt is biztosítsák a testi-lelki-szellemi fejlődéséhez szükséges megfelelő körülményeket. Gyakran megváltozott ilyenkor a táplálkozás, bizonyos élelmiszereket kerülni kellett, míg másokat éppen gyakrabban fogyasztani. Megváltoztak az életviteli és a szexuális szokások, bár a leendő anya nem lépett ki természetes életritmusából – hiszen a várandósságot természetes női állapotnak tekintették. A mindennapjait továbbra is aktívan töltötte, dolgozott, hogy testét alkalmas állapotban legyen a szülésre, és megakadályozza „leendő gyermeke lustává válását”.

Az emberi test e fejlett kultúrákban nagy tiszteletnek örvendett annak ellenére, hogy pontosan ismerték időszakos voltát, melyet Buddha tanítása így jelenít meg: „Testünk drága kincs. A megvilágosodás szekere.”, - ám - „Ha ragaszkodunk hozzá, nem tudjuk meg mire való.”.

A gyermek életének megfelelő előkészítése szempontjából nem csak a magzati korszak volt fontos, hanem a fogantatás és ezáltal a szülés időpontjának megválasztása is. Tudták, hogy a magzat és leendő szülei ha tudattalanul is, de nem véletlenül „választják” meg az időpontot, tehát a majdani születés pillanatának minőségi konstellációja lesz a legalkalmasabb pillanat az adott életfeladat elvégzéséhez.

Több fejlett spirituális kultúrában élt egy rejtett szellemi hagyomány, amely megkövetelte, hogy királyi gyermek csak a téli napforduló egy bizonyos periódusában, nagyjából a nálunk ma adventi, karácsonyi időszaknak tekintett időszakban szülessen, ezáltal olyan kozmikus erőket hozva magával, amelyek alkalmassá teszik a királyi tulajdonságok továbbvitelére.

A szülés időpontja minden szempontból nagy jelentőséggel bírt. Tisztában voltak azzal, hogy a 40 hét, vagy kilenc hónap valójában átlagos időtartam, amelytől egyéni adottságok alapján lehetnek eltérések is. Alátámasztja ezt több modern orvosi megfigyelés is, ezek szerint pontosan kiszámolt születési időpont esetében is tapasztaltak a 32. és a 46. hét között bekövetkező olyan szüléseket, amelyeknél minden szempontból érett, sem koraszülési, sem túlhordási tüneteket nem mutató, teljesen egészséges gyermekek születtek.

Az idő szempontjából lényegesnek gondolták, hogy a csecsemő az általa előre eltervezett időpontban szülessen, így senkinek sem jutott eszébe, hogy szülést annak természetes elindulása előtt megindítsa. Természetellenesnek és károsnak tartottak minden olyan beavatkozást, amely figyelmen kívül hagyja ezt a háttértudást, a születés pillanatának önkényes megváltoztatásával jelentősen átírja a gyermek világra jövetelének idejét, jelentősen megnehezítve ezzel későbbi életét. Úgy gondolták, hogy a gyermek akaratát kell megfigyelni, így a születés pillanata harmonikusan fog illeszkedni reinkarnációs ritmusába.

Természetes és ismert volt, hogy sok anya az első 3 hónapban - erősen szimbolikus módon - kihányja magából mindazt, ami testi-lelki síkon a születendő élet teljes be és elfogadását megakadályozza. Ez egyfajta spontán felkészülés a gyermek befogadására.

Ezzel egyidejűleg megkezdődött a szülést előkészítő legkülönfélébb rituálék gyakorlása. Ezek egy része az anyai elengedést volt hivatott előkészíteni, oly módon, hogy megtiltotta a csomókötést, a szövést, fonást, de néhol még a lábak keresztberakását is, tehát minden olyan tevékenységet, amely megakadályozhatja a magzat akadálymentes eloldódását az anyától.

            Tisztában voltak a terméketlenség lelki-szellemi okaival, mint ahogy a vetélés és a koraszülés mélyebb okaival is. A terméketlenség okai mögött gyakran egyfajta belső kiszáradást, lelki merevséget, istentelenséget láttak, amelyek megváltozásával lehet csak felfakasztani a női test életet adó belső forrásait.

A vetélésben a nem teljes kibontakozás szimbólumát látták, mely az anya anyai kétségekkel teli világát igyekszik előkészíteni egy egészséges anya-gyermek kapcsolat megteremtésére, a sorsszerűség elfogadására. A vetélés megjelenik az álmokban is. Az anya a vetélés idejéhez közeledve vagy éppen az alatt, integető, búcsúzó gyermekkel álmodik, aki elköszön tőle, érezvén, hogy valami miatt anyja jelenleg nem képes az ő lényének kifejlesztésére. Az anya a vetélés gyászélményével olyan erőket szabadíthat fel magában, amelyek hozzásegítik ahhoz a belső elengedéshez, amely nélkül nincs helye az új befogadásának.

A vetéléshez hasonló okok játszhatnak közre a koraszülésnél, azonban ebben az esetben már sokkal erőteljesebbek azok a testi-lelki szálak, amelyek anya és gyermeke között kialakultak. Megint szimbolikusan is értelmezendő a tradicionális keleti hagyomány, mely szerint a felvett tápláléknak harmonikusan kell eloszlania anya és gyermeke között. Amennyiben a táplálék nagy része valamilyen okból csak az anya testébe kerül, a gyermek megsínyli ezt, és hamarabb jön a világra.

A szülés időpontjának közeledtével, ha az anya felkészült a szülésre, elérkezett az a fajta lelkiállapot, amelyet egyfajta belső csend jellemez. A várakozás csendje ez, amely kozmikus méretben isteni lények eljövetelekor hatotta át a világot. Buddha és Krisztus születése előtt is ez történik.

„minden mozgás megszűnik az emberek és a természet világában: a virágok nem nyílnak tovább, a szelek nem fújnak, a folyók és a patakok nem folynak, a nap, hold és a csillagok mozdulatlanul állanak.”

Az eljövetel, a befogadás csendje ez, amelynek néma várakozásában ott rejtőzik a „legyen meg a Te akaratod;” teljessége. A női lélek megnyílása utat ad annak a hatalmas erőnek, amely lágyan megjelent a fogamzást jelentő szeretkezéskor, hogy kilenc hónap múlva, megerősödve, egyre növekvő, gyorsuló hullámaira véve a magzatot, befejezze munkáját és a világra segítse akiért jött.

Archaikus férfierő ez, amely a két világ között hozza és viszi a lelkeket. Az anya, aki szerelme gyümölcsét egy szeretkezésben fogadta magába, most e hatalmas erő segítségével engedi útjára a felnövekedettet. És az útra bocsátott ugyanazon az úton távozik, mint amelyen keresztül megérkezett. A csöndből egyre többször szakad fel egy-egy sóhaj, nyögés, kiáltás, ahogyan az anya lassan elkezdi útjára bocsátani gyermekét.

Ha bármi megpróbálja elnyomja a születés erejét, a szülést fájdalom kíséri, amely ha kell tép, feszít és erővel tör utat a gyermek számára. Ha az anya átengedi testét a szülés erőinek, akkor ugyanez az erő felemeli, áthatja, és tudatából eltűnik a fájdalom. Ismeretlen utazásra indul, amely sokkal inkább hasonlít egyfajta transzállapothoz, amelynek hangjai és maradandó élményei leginkább arra utalnak, hogy nőiségét talán sohasem látott mélységben képes átélni. Az utolsó legnagyobb megnyílásból – új élet születik.

Új élet, amely a születés folyamatával életre szóló élményeket szerzett, amelyekre hatalmas szüksége is van. Szüksége azért, mert a régiek szerint a születés nem más, mint az eljövendő élet, néhány rövid órába sűrítve, és szüksége azért is, mert a hagyomány szerint az első korty levegő „a felejtés itala”, amellyel az érkező múltat és jövőt egyaránt elfelejt, csakhogy egyszer majd a végső megmérettetéskor, lassan újra emlékezni kezdjen…

Hajdu Ráfis Gábor