Ezen nem lehet segíteni. Vannak az életben pillanatok, amikor
menthetetlenül egyedül vagy. Ilyenkor hiába van társad, hiába van
családod, hiába vannak barátaid: egyedül vagy. Bizonyos kérdéseket
egyedül kell megoldanod, senki nem segíthet rajtad, senki helyetted el
nem végezheti. Kifejezhetem ezt úgy is, hogy vállalnod kell valamit az
életből, valami kockázatot, valaminek a felelősségét, egyedül, a magad
erejéből.
Amikor döntened kell, hogy valami jó-e, vagy rossz.
Helyes vagy helytelen. Szép vagy csúnya. Amikor döntened kell, hogy
jobbra térsz vagy balra fordulsz. Ilyenkor nem segíthet rajtad senki. Még csak azt sem teheted, hogy valamilyen félmegoldással elhalasztod a döntést. Kikerülöd. Vagy úgy teszel, mintha nem vennéd észre, hogy döntened kell. Döntened kell. Ezen nem lehet segíteni. És egyedül vagy. Öregek, bölcsek, papok, filozófusok sok mindent tanácsoltak már Neked erre az alkalomra.
Mondták, hogy térdelj le és imádkozz, hogy Isten megvilágítsa az
agyadat. Mondták, hogy ösztönöd indítása szerint azonnal és gondolkodás
nélkül cselekedj. Mondták, hogy zárkózz be négy fal közé, étlen, szomjan
és töprengj napokig. Azt is mondták, hogy ostorozzad magadat ilyenkor,
mert a szenvedés megtisztítja a látást.
Én nem vagyok sem filozófus, sem pap. Még csak öreg sem vagyok. Így hát egészen egyebet mondok Neked: Eridj ki az erdőre. A mezőre, a folyó mellé, vagy föl a hegyre. Lassan járj, hiszen egyedül vagy, nincs miért siess. Lassan járj, urasan. Mint valami hajdani Nagyúr, aki birtokát járta be, s ameddig a szeme ellátott, övé volt minden. Erdő, mező, folyó, hegy. Megteheted, hiszen ember vagy.
Valóban nagy úr odakint. És amit szemed lát, valóban mind a Tied akkor.
Az erdő, a mező, a folyó, a hegy. Még a napsütés is. Még a virágok is. A
rigófütty és a pillangó színei. A hal fehér hasának villanása a
hullámok között. Eridj tehát lassan, kényelmesen. Nézd meg a virágokat. Simogassad meg a fák törzsét. Hajolj a nyírfához és szívd be az illatát. Hallgasd a madarakat. Próbáld megérteni azt, amit mondanak.
És amikor már tele vagy a virágok illatával, a napsugárral, a széllel
és mindennel, ami zsongva körülvesz és ami mind a Tied abban a
percben,akkor gondolkozz a csodán, amit életnek, mindenségnek, vagy
teremtésnek nevezünk. Gondolj arra, hogy Isten sok-sok millió
esztendővel ezelőtt megteremtette az anyagot és megteremtette a sejtet.
Megteremtette és céljává tette a jót, a szépet és a fejlődést. És a
sejtből lett virág, állat és végül ember. A látható sejtek mellett
növekszik folytonosan a láthatatlan is, amelyik a szép és jó törvényeit
hordozza magában és tereli az életet a fejlődésen keresztül a
tökéletesedés felé, hogy végül is visszatérhessen Istenhez egy napon.
Gondolj a moszat útjára a liliomig, a hernyó útjára az emberig és az
emberi lélek útjára tovább, amit már tudni nem, csak sejteni lehet. És
akkor állítsd be a kérdést, ami fölött döntened kell, ebbe a nyílegyenes
útba, mely az anyagtól fűszálakon, virágokon, madarakon, állatokon és
végül rajtad keresztül Istenhez vezet. Es döntöttél máris. Testvéred a
világ. Öcséd a nyúl, húgod a margaréta. A fejlődés nagy láncolata
összefűz mindenekkel és a pókháló-finom lánc vége Isten kezében van.
Néha megpróbálsz ember-ésszel leszakadni erről a láncról, de csak annyi
történik, hogy letérsz nyílegyenes útról, eltévedsz, hátramaradsz. De ha meglátod és megérted a láncszemek törvényét, akkor megérted azt is, hogy soha sem vagy egyedül. Legkevésbé pedig olyankor,amikor azt hiszed, hogy egyedül vagy.
